A pápaválasztás eredménye még a jezsuiták között is meglepetést keltett. Miért?
Korábban nem volt pápa a jezsuita rendből, és a sajtótalálgatásokban sem volt benneBergoglio bíboros. De az igazán nagy áttörés, hogy nem európai. Európa egyértelműen kisebbség lett a katolikus egyházon belül. Ferenc megválasztása egy remélt, de nem várt fordulat volt.
Fontos, hogy honnan jön a pápa?
A karakter, a személyes teológiai háttér a meghatározó. De ezt erősen befolyásolja az is, hogy melyik kultúrkörből jön. Az egyház egyik nagy kihívása, hogy a még mindig túlságosan „európaiból” valóban egyetemes egyház legyen. Erre a szemléletváltásra nemcsak a déliek miatt van szükség, hanem miattunk is, akik itt élünk Európában.
Miért van szüksége az európai kereszténységnek vérfrissítésre?
Korábbi válaszok között forgunk, és nem vesszük észre, hogy túl kell lépnünk ezeken, hogy ne hamis, másodlagos kérdésekkel foglalkozzunk. Az elmúlt kétszáz évben az egyház kevesebb kezdeményező ügyet tudott felmutatni, inkább követte az eseményeket.
Ezek formai jegyek?
A pápaválasztásnál, ami elérte a média hírértékét, hogy nem vette fel a hagyományos pápai ruhatár színes kellékeit, például a piros cipőt. A pápaválasztás utáni első hónapokban ezek a szimbolikus lépések feltűnőek voltak. Nagyon sok olyan külső megjelenése van ugyanis máig az egyháznak, ami kevésbé értelmezhető a mai világ számára, vagy akár megbotránkoztat és távolságot teremt. Ezeket nyugodtan el lehet hagyni, mert ezeknek semmi köze a hitünk tartalmához.
Hogyan változnak nálunk a papszerepek, kommunikációs stílusok?
A pap többé nem az, akinek mindenhez kell értenie. Nem segít az, hogy papként kinyilatkoztatunk, ez nem érdekli a világot. Ma a tekintélyelvű, lezárt, bebetonozott igazságra nincs kereslet. Nincs helye az „ez van, ezt kell tenni, elkárhozol” logikának. Arra viszont van fogékonyság, hogy mi az én személyes hittapasztalatom. Egy kívülről ráerőltetett, bármilyen szép igazság helyett arról beszélni, hogy én ezt ezért és ezért így élem meg.
Lehet ennyire pluralista alapállású az egyház?
Keresztényként azt mondjuk, hogy van egyes számban igazság, amit/akit Jézusnak mondunk. A tág értelemben vett posztmodern ezt nem tudja elfogadni. Ezt a határt nem szabad átlépni, de párbeszédet kell tudni folytatni. Most a Párbeszéd Házában vagyunk, miközben maga a párbeszéd is szitokszóvá vált: főleg a mi térségünkben az egymás melletti elbeszélés szinonimája. Pedig a jézusi tanításban a legérdekesebb tanítások párbeszédes formában jelennek meg. És hogy mi ne a siketek párbeszédét folytassuk, ahhoz világosan kell tudnom, hogy én hol állok. Miközben elfogadom, hogy a másik, most, máshol áll.
A vallásközi dialógusban meddig mehet el a katolikus egyház?
Szerintem az egyházi közgondolkodásba is átment a zsinat tanítása, hogy az a hithű muszlimember, aki komolyan, a saját vallási hagyományai alapján éli meg a hitét, és ez a hit cselekvő szeretetté válik, az nyitott az üdvösség felé. A kinyilatkoztatás részeiben ott lehet más vallások gondolkodásában is, és azoknak a valláshoz nem tartozó embereknek az életében is, akik jó szándékkal keresik az élet értelmét. A különbség csak annyi, hogy keresztényként kaptunk kulcsokat is ehhez.
Benedek és Ferenc pápa között mekkora a különbség a más egyházak iránti nyitottságban?
Ez egy hangsúlyeltolódás, amit én sokkal inkább a hozott, alkati különbségében látok, nem teológiai eltérésekben. Látszik, hogy az ökumenikus gondolat központi lesz Ferencnél. A jezsuita rendi gyűlésünkön pár évvel ezelőtt Benedek pápa üzenete az volt, hogy a jezsuitáknak a fő feladata, hogy „elmenjenek a határokig”. Ferenc pápa most ezt teszi, amikor kinyúl a határokon túlra.
Hogyan lehet megszólítani a fiatalokat, új nyelvet találni? Hogyan gondolkodnak erről a jezsuiták?
Komplex paradigmaváltásra van szükség. Van egy alapvető megszólítási nehézség, látszik, hogy a régi egyházi nyelv nem működik. A konkrétabb, aktuálisabb üzenetek működnek jól. De ebben nincs semmi új, Jézus is ezt csinálta, ezt hívjuk úgy, hogy személyes tanúságtétel. A jezsuita blog is a személyes tapasztalatokat hozza be a magyar valóságba.
Hogyan lehet jól marketingelni az egyházat?
A marketingnek két része van, kell egy üzenet és egy hordozó. Mindkettőben vannak elmaradásaink. Az, hogy földobjuk a Facebookra, persze szükségszerű, de önmagában nem oldja meg a problémát. Néha vannak nagyon kreatív előrelépések, a webkettős megjelenésen mi is dolgozunk.
Az üzenetben a cél, hogy az itt és most élő emberek kérdésére legyen egy evangéliumi reflexió. Ez nyugaton jobban működik, mint nálunk. A legfontosabb váltás, hogy hogyan tekintünk a világra. Volt egy kétszáz éves időszak, amikor a világ az egyház számára rossz és ellenség volt, és a kérdés, hogy ki kit győz le. A zsinat visszament az evangéliumi gondolatra, hogy ha a teremtett világ kifejezést használjuk, akkor ez a világ jó, és ebből kell kiindulni.
Ez az emberkép megváltozását is jelenti?
Sokáig túl meghatározó volt, hogy az ember bűnösségét helyezték a középpontba. Most inkább azt emeljük ki, hogy az ember alapvetően jóra teremtetett, akit a bűnös struktúrák és a bűn el tud rontani. A Szent Ignác-i gyökerű jezsuita hagyományban nagyon pozitív az emberkép. Ebben a megközelítésben nagyon fontos, hogy hogyan tudok szabad maradni, és ezt a szabadságot a saját meghívásom megvalósítására felhasználni.
A szabadság és az ember fejlődési potenciáljának a hangsúlyozása a mai világ számára is alapértékek.
Ezek keresztény alapértékek, amik ma még fontosabbak, mint egy tradicionális társadalomban. A mennyiségi növekedés eszméje és az az utópia, hogy a nyugati felső középosztályi életnívót fogja szép lassan mindenki elérni, megbukott. El kell jutnunk oda, hogy mi teszi teljesebbé az életemet. Ezekről a kérdésekről most könnyebb beszélni a fiatalokkal is, persze nem naivan, nem azt mondva, hogy nincs is szüksége a kütyüjére. De hogy nem mindenáron, erről már azt gondolom, hogy lehet beszélni.
Van erre igény?
Igen. Nem arról szól a történet, hogy akkor szépen megfordul minden, és az emberek elkezdenek visszamenni a hagyományos egyházi közösségekbe. Nem egyszerűen az eltévedt báránykákat kell visszaterelni, van élet a katolikus egyházon kívül is.
De van egy spirituális éhség, a válságtól függetlenül is. Ez nagyon sok újdonságot hoz, és még nem látni, hogy fog leülepedni. Most sokakat meglep, hogy tízezrével mennek az El Caminórafiatalok, de az El Camino nem igazán katolikus, talán még csak nem is keresztény. Régi katolikus zarándokút, ami azonban évszázadokkal ezelőtt megszűnt, és azután a spanyol katolikus egyház számára is teljesen váratlanul rátelepült egy spirituális kereslet. Komolyan keresnek, de az ember végig tud menni úgy a zarándokúton, hogy nem találkozik gyakorló kereszténnyel. Az El Camino lehet, hogy teljesen elszektásodik, ezoterikus lesz, de az is lehet, hogy egy új, összkeresztény ökumenikus szimbólummá válik. Kérdés, hogy őket meg tudja-e szólítani a katolikus egyház.
Ha az egyház meg akarja szólítani a spirituális keresőket, nem üt vissza azezotériára, New Age-re irányuló erős kritikája?
Nálunk ez talán túl egyoldalú, ahogy a posztkommunista világban sok mindent fekete-fehéren látunk, minden újtól félünk, mert minden össze van zavarodva. Az embernek megvan a szabadsága, hogy a maga útját járja, az egyháznak ezt tiszteletben kell tartania és segítenie az egyes embert. Mindenkitől tudunk tanulni, viszont nem lehet egyszer a jobb, másszor a bal lábra állni. Hiába teszek meg 800 kilométert az El Caminón, ha ott megy mögöttem a kísérőautó, akkor az nem komoly.
Az egyházaknak ezt az állapotot egy termékeny önkritikára kell fordítania: annak a megértésére, hogy miért mennek el tőlünk. Például hogy a formalizmus miatt egy fiatal nem találja meg a spiritualitást, vagy mert úgy érzi, hogy abba bekorlátozott.
Hogyan tud beszélni az egyház mai, aktuális társadalmi kérdésekről?
Van egy nagyon pozitív, nagyon modern, jól képviselhető társadalmi tanítása az egyháznak, amiről önkritikusan azt szoktuk mondani, hogy ez az egyház legféltettebben őrzött titka, mert ebből alig valami ment át a köztudatba. Magyarországon, ezen a körülaknázott területen is jóval többet kellene beszélni erről.
Ebben a házban most ősszel egy tíznapos programsorozatban próbáljuk bemutatni, hogy mi az a társadalmi vízió, ami ott van az egyház társadalmi tanításában. Ez sokkal tágabb annál, hogy hogyan lehet a karitászcsomagokat kiosztani. Az általános közjóra, a társadalmi együttélésre vonatkozik, olyan területeket érint, mint az ökológia, a nevelés vagy a romaintegráció. A kereszténység nem egy aktuális pártpolitika mellé akar odaállni, hanem az értékek mellé.
Nem jelent veszélyt az egyházra és a megélt hitre, ha a katolikus szó sokaknak csak ideológiai címke?
A politika természetes, hogy próbálja megteremteni a saját bázisát. Ha az egyik oldal túlnyerte magát, akkor lesz sok hordalékember, akik esetleg túllihegik a kereszténységet. Én inkább a mi oldalunkon ott érzek hiányt, hogy a mostani helyzetben még inkább szükség lenne egy előretekintő víziót alkotni, mellyel a számunkra fontos értékek hosszú távú megalapozását lehetne nyújtani, és ezt fel is mutatni már a mában.
Egyházmarketing szempontból sem feltétlenül szerencsés, ha sokan úgy érzik, a politika túl közel áll az egyházakhoz.
Ha az elmúlt nyolc évben az volt a kérdés, hogy hogyan tudjuk hárítani a csapásokat, most az a kérdés, hogy hogyan hárítsuk a lehetőségeket. Egyházi területen is van félelem, hogy túlvállaljuk magunkat. Az oktatásban még mindig jelentősen alulreprezentált az egyházi oktatás a teljes intézményrendszeren belül, de annak nagy a veszélye, ha egyszerűen csak átfestünk egy táblát. Az önkormányzatok felkínálnak intézményi átvételeket, de ez több, mint amire az egyházak a saját realitásuk alapján jogosan igent mernének mondani. Az egyházi oldal gyengesége, hogy amíg a kormány részéről volt vízió, az egyházak talán kevésbé tudtak megfogalmazni ilyet.
Milyen területeken szeretné erősíteni az egyház szociális szerepvállalását?
Ma is meglepően erősen újraszervezett ez a szociális feladatvállalás. Egészében azonban az egyház nagyon lassan vette észre a cigányság társadalmi integrálásának a kérdését. Megvannak az alapok, de ez még nagyon kampányjellegű. Oda még nem jutottunk el, hogy folyamatos legyen, hogy ne csak a bajban álljunk mások mellett, hanem megelőző jelleggel tevékenykedjünk.
A romapasztoráció jelentősége az egyházon belül erősödik, ebben a jezsuita rend is kulcsszerepet játszik.
Sok jó ötlet volt ebben a húsz évben, de ezek nagyon nagy része halt meg különböző okokból, az elhaló finanszírozás vagy politikai kurzusváltás miatt. Most sok direkt lelkipásztori kezdeményezést látok. Például a cigány többségű területeken az a szemlélet, hogy nem föladni, hanem ottmaradni lelkipásztori szolgálatban, sokat fejlődött az elmúlt öt évben.
Mi, jezsuiták, az oktatás területén vagyunk igazán jelen. Van egy cigány alfabetizációsprogramunk felnőtteknek, akik nem fejezték be az általános iskolát. A másik terület az elitképzés, a roma szakkollégiumi rendszer. Azt szeretnénk, ha a cigány értelmiség nem vágná el a saját gyökereit a támogató közeg hiánya miatt. Amíg nem lesz, aki visszamegy segíteni, addig a negatív spirál csak lefelé fog menni, és csak az államtól való függés erősödik. A szakkollégiumok esetében az egyedülálló az, hogy egy komoly társadalmi helyzetben, egy kreatív megoldással, a négy nagy egyházi közösség egy időben, egy programmal indult. Figyelni arra, hogy hogyan lehet a világban keresztényként ott lenni, érzékelni, hogy hol a labda pattog, és kutatni a pozitív választ. Elmenni a határokig, ez a jezsuita feladat – ez is ilyen.
Forrás: Index
